Isztambul

Most ülepedtek le annyira az élmények (és múlt el a torokfájásom), hogy viszonylag függetlenül tudjak írni a Törökországban töltött négy napról.

Rögtön azzal kezdődött, hogy nincs szobánk. Noha a foglalásunk hónapok óta megvan, a recepciós tehetetlenül széttárta a karját, hogy valahogy elkeveredhetett, mert csak holnapra tudnak nekünk szobát biztosítani. Némi asztalcsapkodás után átvittek egy másik szállodába, és másnap délután visszaköltöztünk az elsőbe.

Az idő eleinte csak borult volt, aztán esős, végül szakadni kezdett – ami remek, ha az ember csak tornacipővel és egyetlen farmerral készül, de egyébként is elrontja a hangulatot.

A törökök? A pasik alacsonyak, nagyon feketék, bajszosak és borostásak, a lányok alacsonyak, nagyon feketék és lehet hogy bajszosak, de nem látszik a csador alatt, viszont nagyon gonoszan néznek, hogy nekem bezzeg kilóghat a hajam és az apukám kinyitja előttem az ajtót. A nőket ugyanis jóformán semmibe veszik: egy pénztáros nem volt hajlandó hozzám érni (“tegye le oda a pénzt”), és mindenhol a férfiakat szolgálták ki először.

A bazár elképesztően hangulatos volt, de vásárolni nem ajánlatos. Az árak többszörösei a boltiaknak, és még az alkudozás és folyamatos b.sztatásnak is ki vagyunk téve: minden üzletbe be akarnak rángatni, amit megnézel, azt vedd meg, ha nem kell, mennyiért kéne, és különben is honnan jöttél, szérétém mádzsár, szia szia. Így leírva aranyos, de ha combig vizes a nadrágod és a zoknidból csavarni lehetne a vizet, hidd el: nem az.

A kaják viszont mindenért kárpótoltak. A sütik közül kihagyhatatlan a baklava, a lokum, a halva, a sült tejberizs, a perec, a pogácsa; az utcán minden sarkon árulnak kebabot, pitában vagy kenyérben, a legolcsóbb helyeken kábé 150 forintért, a tengerparton halat lehet kóstolni, perecet, kukoricát és gesztenyét pedig bárhol. Az almateát mindenhol, mindenki issza, az illata mennyei, és filteres formában is kapható, és egy liter ayrant hoztam haza.

A hatalmas Atatürk repülőtér először lenyűgözött óriási méreteivel – viszont amikor már egy órája ültünk a repülőgépen és még mindig csak 12.-ek voltunk a felszállási sorban, kezdtem a pokolba kívánni.

Még sosem örültem ennyire a hazatérésnek egy nyaralás után, és őszintén: nem nagyon vágyom a visszatérésre. Mivel Nagygonosz nem vágyik oda, azt hiszem, ezzel le is zárult életem azon rövidke szakasza, amikor kapcsolatba kerülhettem a törökökkel.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: