november, 2010 havi archívum

Joanne Harris: kékszeműfiú

Posted in értékelés, könyv, Vélemény on 2010. november 29. by missvick

Anyukámtól már azelőtt megkaptam, hogy könyvesboltokba került volna (ez itt a dicsekvés helye), de csak mostanra sikerült kiolvasni, lévén bokros teendőim (fórumozás Sammy-vel, az új netbookkal) akadályoztak.

Az írónőtől megszokott sötét hangulat és rengeteg csavar már természetesnek mondható, boldogan lubickoltam a hihetetlenül nyomott hangulatú könyvben. Biztosan újra fogom olvasni, hogy minden kitisztuljon, mert annyi szálon fut és annyi a homályos rész, ami csak az utolsó fejezetekben kristályosodik ki.

Nagy vonalakban mégis, csak hogy többet mondjak, mint a hátsó borító: kekszemufiu nagyban blogol és fórumozik a saját honlapján, az ő bejegyzéseiből áll a könyv. De nem kell megijedni, ez nem egy tiniregényszintű blog, hanem komoly fikciókkal és nem mindig nyilvános bejegyzésekkel jelentkező férfi, aki valójában negyven éves elmúlt, még mindig az anyjánál lakik, orchideákat nevel és egy kórházban dolgozik takarítóként.

Tulajdonképpen letehetetlen, az utolsó ötven oldalt matekórán pad alatt, úton hazafelé, itthon ebéd közben olvastam, és az utolsó mondatok után elakadt lélegzettel dőltem hátra.

Hamarosan újra fogom olvasni az Urak és Játékosokat, ahhoz hasonlított a legjobban. De csak magamat tudom ismételni: CSÚCS, CSÚCS, CSÚCS!

Reklámok

Véradók Napja

Posted in blabla on 2010. november 26. by missvick

Holnap lesz a Magyar Véradók Napja, ennek örömére mi Nagygonosszal elmegyünk az Aréna Plázába, és vért adunk.

Aki követné szeretné a példánkat, megteheti 13:00 és 19:00 között.

Jógyerekek Képeskönyve

Posted in színház, Vélemény on 2010. november 20. by missvick

 

Nagygonosszal az Örkény Színházban voltunk, és eme műremeket tekintettük meg. Én már láttam egyszer, kíváncsian vártam, Ő mit szól hozzá. Tetszett neki.

A történetet elég nehéz összefoglalni, mert az nincs neki. Vagyis hát mégis: mi is történik a rossz gyerekekkel, ha eluralkodik rajtuk a rosszaságuk, és nem hallgatnak a szüleikre. És minden rossz gyerek egy The Tiger Lillies számmal áll elő, amik annyira banálisak, hogy már imádnivalóak.

És ami a legjobb: a figurák már régóta nem gyerekek. Őket ugyanis Heinrich Hoffmann frankfurti orvos találta ki – 1844-ben. Az ötlet akkor pattant ki a fejéből, amikor karácsonyi ajándékot keresett hároméves kisfiának, de a képeskönyveket nem találta elég hasznosnak; így írt egyet ő maga. Szereplői valódi gyerekek, akik nem eszik meg a levest, hintáznak vacsora közben, nem engedik levágatni a hajukat és a körmüket, és ezért bizony meg is bűnhődnek.

Akit jobban érdekel a téma, ajánlom a német wikipediás oldalt: tényleg minden ott van, ami Struwwelpeter.

Joanne Harris: Aludj kislány

Posted in értékelés, könyv, Vélemény on 2010. november 15. by missvick

Már elég régen kinéztem magamnak, az egész családot rá kellett állítanom, és mire végül meglett, éppen egy trancsírozós krimi mindjárt-kiderül-ki-a-gyilkos-részénél tartottam, úgyhogy várnom kellett vele. De én mondom, megérte várni.

A legeslegeső benyomás a kicsit béna magyar borító. Amikor elolvastam az előszót, amiben az írónő megköszöni XYnak a borítóképet, amiről mindig is álmodott, bandzsítva visszalapoztam: biztos erről a borítóról van szó? Szerencsére nem, ez csupán magyar agyrém, és a tényleg sokkal szebb és kifejezőbb angolt tettem ki.

Már az első húsz oldal megfogott: a szigorú, álságos (köszi a szóért, Nagygonosz) festő feleségül veszi a beteges, halovány Effie-t, akitől eltávolodik, amint “bemocskolódik” a tiszta kislányról kialakított képe (a nász elhálásának leírása különösen tetszett). Folyamatosan laudánummal tömi, hogy kiszolgáltatott maradjon, de a lány szenvedélyre vágyik, amit a klasszikus karakter, a jópofa szélhámos karjaiban meg is talál. De hamarosan megjelenik a bölcs madám, akinek a puha térdére olyan jó ráborulni, és aki Martának nevezi Effie-t.

A hangulatot leírni nem lehet. Sötét és titokzatos, és hihetetlenül nyomasztó: remek, ha egyébként is labilis lelkiállapottal rendelkezünk. A vége pedig ismét lehengerlő. Le a kalappal.

Joanne Harrisről mindenkinek a Csokoládé jut eszébe, pedig szvsz az nem is a legjobb (nekem az Ötnegyed narancs és az Urak és Játékosok az abszolút fav). Az Aludj kislányt mintha egy másik író írta volna, és szerintem filmre kívánkozik, már el is képzeltem, hogyan mutatna a vásznon néhány jelenet, például a végén, amikor Henry egyedül van az üres házban a látomásaival.

Úgyhogy én csak ajánlani tudom.

Dolgok

Posted in blabla, nyavalygás on 2010. november 8. by missvick

Teázom, tanulnom kéne, ehelyett az új naplómba keresgetek képeket. Már facebookozni sincs kedvem: talán orvoshoz kéne menni, ez a legaggasztóbb tünet.

Szombaton ünnepeltük Nagygonosz szülinapját, családostul. Csináltunk neki sajttortát. El is fogyott iziben.

Furcsa volt ma iskolába menni, és a hátam közepére nem kívántam. És holnap kezdődik elölről, majd újra és megint, és még egyszer, majd egy picike szünettel ismét… sóhaj.

Mikael Ollivier: Vértestvérek

Posted in értékelés, könyv, Vélemény on 2010. november 4. by missvick

A Libriben kinéztem, és felháborodottan mutattam Nagygonosznak, hogy már egy novelláért is el mernek kérni egy regénnyi pénzt. De amikor megláttam  ma a könyvtárban, nem tudtam ellenállni a Dr. Jekyllre hajazó borítónak, és kikölcsönöztem.

Nos, a hazafelé tartó troliút alatt sikerült kiolvasni a felét, ami dugó híján nem tartott húsz percig. A másik felét legyűrtem, amíg Nagygonosz tanult, ami szintén nem csapott át egész órába. Egy-egy Stephen King novellát hosszabb idő elolvasni, és 2000 Ftért egy tucatot kapok. De ha sikerül végre eltekintenem az árától, talán meg tudom szubjektíven ítélni.

Az sztori nem rossz, csak folyamatosan az volt az érzésem, hogy egy hosszúra nyúlt iskolai fogalmazást olvasok egy tehetséges, ám még csiszolatlan diák vonalas magyarfüzetéből, akinek mániája a három pont… és a felkiáltójeles mondatok! Ráadásul a jekylléshyde-os vonulat teljesen félrevezetett, és azt hittem, kiderül valami ilyesmi a végén… de szerintem nem sok poént lövök le azzal, ha elárulom: nem.

Ennek a kiadónak a Twilight óta fenntartással fogadtam a könyveit. A Vértestvérek után inkább nem fogadom sehogy.

Anorexia

Posted in Vélemény on 2010. november 2. by missvick

Tegnap anyukámmal leültünk beszélgetni. Én sírtam, aztán ő sírt, majd én még többet.

Régen én is olvasgattam pro ana oldalakat (anorexiás lányok fóruma, ahol ötleteket, tippeket cserélnek az éhezésről, szülők, külvilág átveréséről – leírni is szörnyű), de soha nem hittem volna, hogy velem is megeshet, beállhatok melléjük. Nehezemre esett kimondani, hogy nem fog menni, és segítségre van szükségem. Azt hittem, vagyok annyira intelligens, hogy meg tudom oldani egyedül, de úgy tűnik, nem.

Visszaolvastam a naplómat. Majdnem minden nap leírtam, hogy hány kiló vagyok, mit ettem, mit tervezek enni, mennyit mozogtam és mennyire rosszul éreztem magam, ha nem tudtam, mit fogok enni másnap. Nem egy bejegyzés ma olvasva döbbenetes: “Az evés egyre problémásabb”, “Rá kellett jönnöm, hogy én sehogy sem fogok tetszeni magamnak, nem tettem ezt 75-nél, 70-nél, most 60-nál sem”, “A szívem szakadt meg, amikor Dávid ma azt mondta, kapcsolatunk elején, nyolc kilóval nehezebben jobban tetszettem neki. Valami baj van a fejemben”.

Igazán mégsem láttam, nem akartam látni, hogy baj van. Láttam a kilógó bordáimat. A gerincemet, a bőrömet átbökő medencecsontomat. Az egyre kisebb ruhaméretet. A kimaradó menzeszemet. És hallottam a szüleim, rokonok, barátnők, ismerősök, sőt, idegenek (!) megjegyzéseit, de valahogy nem is jutott el hozzám. Nem hittem el. Nem lehet igazuk: én jobban tudom, mi van velem! Kezemben tartom a dolgaimat, hagyjanak békén! És a legfájdalmasabb: csak féltékenyek!

Mire lettek volna féltékenyek? Arra, hogy nem tudom élvezni az evést? Hogy képtelen vagyok aludni, ha nem tudom kikalkulálni, mit fogok enni másnap? Hogy napjában többször rohanok a mérlegre állni?

Abbahagytam a tagadást, és felvállalom: igen, problémám van, de meg tudom oldani. Szerencsém van, hogy ilyen családom van, akik mellettem állnak, és segítenek nekem. Ha ők nincsenek, szerintem folytatom önveszélyes életmódomat, és ki tudja, mi lesz a vége.

Ezt most azért írtam le, hogy nyomatékosítsam magamban a változást. És hogy mások, akik hasonló cipőben járnak, lássák: van kiút, van másik választás. És segítséget kérni nem a gyengeség jele, sőt, a változtatáshoz kell a legtöbb erő.