Most ülepedtek le annyira az élmények (és múlt el a torokfájásom), hogy viszonylag függetlenül tudjak írni a Törökországban töltött négy napról.

Rögtön azzal kezdődött, hogy nincs szobánk. Noha a foglalásunk hónapok óta megvan, a recepciós tehetetlenül széttárta a karját, hogy valahogy elkeveredhetett, mert csak holnapra tudnak nekünk szobát biztosítani. Némi asztalcsapkodás után átvittek egy másik szállodába, és másnap délután visszaköltöztünk az elsőbe.

Az idő eleinte csak borult volt, aztán esős, végül szakadni kezdett – ami remek, ha az ember csak tornacipővel és egyetlen farmerral készül, de egyébként is elrontja a hangulatot.

A törökök? A pasik alacsonyak, nagyon feketék, bajszosak és borostásak, a lányok alacsonyak, nagyon feketék és lehet hogy bajszosak, de nem látszik a csador alatt, viszont nagyon gonoszan néznek, hogy nekem bezzeg kilóghat a hajam és az apukám kinyitja előttem az ajtót. A nőket ugyanis jóformán semmibe veszik: egy pénztáros nem volt hajlandó hozzám érni (“tegye le oda a pénzt”), és mindenhol a férfiakat szolgálták ki először.

A bazár elképesztően hangulatos volt, de vásárolni nem ajánlatos. Az árak többszörösei a boltiaknak, és még az alkudozás és folyamatos b.sztatásnak is ki vagyunk téve: minden üzletbe be akarnak rángatni, amit megnézel, azt vedd meg, ha nem kell, mennyiért kéne, és különben is honnan jöttél, szérétém mádzsár, szia szia. Így leírva aranyos, de ha combig vizes a nadrágod és a zoknidból csavarni lehetne a vizet, hidd el: nem az.

A kaják viszont mindenért kárpótoltak. A sütik közül kihagyhatatlan a baklava, a lokum, a halva, a sült tejberizs, a perec, a pogácsa; az utcán minden sarkon árulnak kebabot, pitában vagy kenyérben, a legolcsóbb helyeken kábé 150 forintért, a tengerparton halat lehet kóstolni, perecet, kukoricát és gesztenyét pedig bárhol. Az almateát mindenhol, mindenki issza, az illata mennyei, és filteres formában is kapható, és egy liter ayrant hoztam haza.

A hatalmas Atatürk repülőtér először lenyűgözött óriási méreteivel – viszont amikor már egy órája ültünk a repülőgépen és még mindig csak 12.-ek voltunk a felszállási sorban, kezdtem a pokolba kívánni.

Még sosem örültem ennyire a hazatérésnek egy nyaralás után, és őszintén: nem nagyon vágyom a visszatérésre. Mivel Nagygonosz nem vágyik oda, azt hiszem, ezzel le is zárult életem azon rövidke szakasza, amikor kapcsolatba kerülhettem a törökökkel.

De most túl vagyok rajta! Tapasztalatok:
1. Az olvasott szöveg nem volt vészes, sőt, még csak unalmas sem. A próba gyanánt megfejetett, a Spiegelből kivágott hihetetlenül “érdekfeszítő” cikkek helyett itt két viszonylag izgi és teljesen érthető szöveg volt.

2. A szövegalkotás sem volt nehéz. Rémálmaimban panaszleveleket kellett írnom utazási irodáknak elrontott nyaralásokról meg fórumokra, hogy mennyire megváltoztatta a barátnőmet a lottónyereménye. Itt ellenben írhattam egy levelet a folyton számítógép előtt ülő német barátomnak, hogy mit gondolok a számítógépekről meg ki mennyit használja manapság (LANGWEILIG), meg egy szösszenetet arról, mit gondolok a tanárokról, ki volt a kedvencem, mik a tanárság előnyei/hátrányai.

3. Na, a hallott szövegnél kicsit megszorultam. Otthon Bobbal, a süketséget előidéző fejhallgatóval 90-100%okat produkáltam – itt szoríthatok, hogy jól tippeltem a válaszokat. Alig hallottam valamit, több kérdésre IQ-ból válaszoltam vagy költöttem egy választ egy elkapott szóra alapozva. Reméljük a legjobbakat.

4. Utána várhattam majdnem három órát a szóbelire, amitől talán a legjobban féltem. De hála Legjobb Barátnőmmel való szorgos gyakorlásnak (meg a nem elhanyagolható mennyiségű szófordulat és mondatrész betanulásának), jókedvűen és a siker biztos tudatával hagytam el a bölcsészkart. Velem született optimizmusomnak hála itt is beszélj magyarország nevezetességeirőlt meg a munkavállalás az EUn belült vizionáltam, erre kaptam egy médiát és családon belüli szerepeket. Huhh, nagykőlezutty.

Úgyhogy eredmények 28 nap múlva.

Bizony, elolvastam. Elég régóta húzzuk egymást a baráti társaságban, hogy olvass barbibébit meg fejősévát, így mikor megláttam a könyvtárban, egyszerűen nem tudtam otthagyni. És nem vagyok rá büszke, de be kell vallanom: kiolvastam.

A mű a szerző, Lakatos Levente (akinek saját oldala van, ahol lehet barbibébis kitűzőt rendelni) első könyve, de mint értesültem, sajnos nem az utolsó. A következőt már nem fogom elolvasni.

Az egész olyan, mintha az amerikai tinifilmeket kereszteznénk egy krimivel, magyarországra helyeznénk, és megspékelnénk sok-sok közhellyel és nonszensz mozzanattal. Rengeteg apróság volt, aminél csak fogtam a fejem, például az esőben futkározás, a hajvágós roham meg egyáltalán, a jellemek nagy része. Tizenévesek jobb fanfictionöket írnak a neten!

Talán nem húzom fel magam annyira (magas az ingerküszöböm, a Bad Girl sorozatot is majdnem végig olvastam), ha a hátsó borítón nem hívják fel a figyelmem: Lakatos Levente “közvetlen közelről ismeri a sztárok csillogó és gyakran sötét világát”. Első oldalon a felirat: “Ez nem lányregény! Ez az élet!”
Na nemár. Úgyhogy innentől kezdve nem tudtam jóindulattal viseltetni iránta, mert a leírt hülyeségek forrása ezek szerint nem a tapasztalatlanság.

Röviden: a szereplők vagy idegesítőek, vagy irreálisak, a cselekmény vontatott és a vége meg… apám szokta mondani, ha megkérdezem, hogy hogyan végződött egy film: abbahagyták. Itt is ez lehetett. Nicsak, megvan az 550 oldal? Ennyi elég lesz, akkor fejezzük be valamivel. Puff kész vége.

Ajánlani senkinek nem ajánlom, én csak azért olvastam el, mert rosszul éreztem magam, hogy olvasatlanul fikázom. De mostmár megtehetem, háháháhá!

(bocsánat a szétszórtságért, éjszaka van, én meg irtó dühös vagyok)
(ja, és mostantól igyekszem nem eltűnni)

A karakterek érdekesek: egy “patchwork” család (anyuka, tutyimutyi apuka, egy lázadó tinilány anyuka előző házasságából, két idegesítő kis hülye a mostaniból), úton anyuci nővéréhez, aki egy biocsaládot alapított két kevésbé idegesítő gyerekkel, akiket otthon tanítanak és mindent beleng a gordon-módszerbe vetett hit.

Csakhogy aztán az egyik gyerektől elkezd félni a többi, aki tényleg elég furcsán viselkedik, és a pokol akkor szabadul el, amikor a bioapuka “baleset” áldozata lesz és iziben meg is hal. Kiderül, hogy a gyerekek “megfertőződnek”, hánynak egyet, és utána agymosott gyilkológépek lesznek.

Az alapötlet tetszik, és a feszültség keltődött is rendesen. Halálok vannak, mutatnak is meg nem is, szóval járják a jól megálmodott, mégis ritkán megtalált arany középutat. A karakterekkel viszont az a baj, hogy túl jól vannak megírva, és igazából egyikkel sem tudok szimpatizálni, mikor meghal. Mert szerintem nem minősül spoilernek, hogy elárulom: kevesen érik meg a stáblistát. A gyerekek is hullanak, mint a legyek, de ennek a nézők jó része örül.

Határozottan az utóbbi idők legjobb filmje, bár ebből a mezőnyből nem nehéz kiemelkedni.

Nagygonosz rettegett filmje, már az első rész alatt is látványosan szenvedett, erre nem tudom, hogy vettem rá. De végignéztük. Bár előtte remekül szórakoztunk a magyar fordításon: kissé túldramatizálták, elvégre a madárijesztő nem túl ijesztő cím, hacsak az ember nem madár.

A sztori hihetetlen: szenvedő farmercsalád, apuka gürcöl, majd mikor kiteszi az új, rendkívül ijesztő madárijesztőt, hirtelen minden megoldódni látszik. A termést dézsmáló varjak mind megdöglenek, a nagyon gonosz helyi gazdag, aki el akarja árverezni a házukat, hirtelen meghal, és még az óráját is hátrahagyja a csóróknak. És persze ott a szomszéd pasas, meg a szöszi neje.

Feszültség? Jó képek? Ötletek? Színészi alakítások? Egyik sincs. Még csak a klasszikus ijesztgetéssel se próbálkoznak. A vége olyannyira kiszámítható, hogy az már fáj. Bár az egész film nagyon fáj. Elvégre olyan nagyon rémisztő egy szalmabábu, ami megoldja az anyagi gondjainkat! Hol lehet ilyet kapni..?

Tegnap, amíg Nagygonoszt interjúvolták, mini szinglinapot tartottam, és gyorsan megnéztem a Dorian Grayt. Annó már megvolt a laptopján, csak nem volt időm megnézni, mert előbb ellopták. Ha sorsszerűséget keresek a sztoriban, hagytam volna és beletörődöm, hogy a nagyobb hatalmak így akartak spórolni nekem másfél órát, de neeeem, én erősködtem. Hát magamra vessek.

A könyvet olvastam már rég, és tekintve, hogy agyam mint a szivacs, nem sikerült átverni. Természetesen “hálivúdiasítani” kellett, mert ki az az Oscar Wilde? A szűzies szerelmi szál nem elég, tegyünk bele egy szüfrazsettet is! Colin Firth tök jó volt A király beszédében, hát most adjuk a szájába az életunt bölcsességeket meg marihuánás cigarettát! Ja, és ne hagyjuk ki a nyálas főszereplőt sem, aki annyira hitelesen játssza (?) a naiv vidéki kisfiút, mint amennyire távol áll tőle a kiélt örökifjú pokolfajzat. Ráadásul szerintem nem is jóképű.

Amire nagyon kíváncsi voltam: hogyan oldják meg a kép átalakulását? Válasz: bénán. Engem kicsit sértett, hogy olyannyira hülyének néznek, hogy a szemem láttára alakul át a kép, mikor lényegesen ízlésesebb lett volna, ha apránként változik meg, ahogy Dorian is lassan fordul ki korábbi önmagából.

Hatásvadász elemek is vannak bőven, de legalább szépen kivitelezve, a képi világ kárpótolt… hmm… minden másért. Újranézni nem fogom, újraolvasni viszont igen.

Ebben a hihetetlen melegben nem lehet mást csinálni, csak heverni és olvasni. Én ezt olvasom.

Először azt hittem, ez olyan “Lolita-napló” lesz. Nabokov az egyik kedvenc íróm, a Lolitát olvastam és láttam valamennyi filmverzióját, ráadásul mindig is érdekelt az idősebb férfi-fiatal lány kapcsolat.

Amikor nekikezdtem, nem tudtam, mit gondoljak. Már kiolvastam egy pár napja, és igazából most sem tudom. Először azt sem tudtam eldönteni, valóság-é az egész vagy csupán egy jól megírt fikció. Többször is megjegyeztem magamban: ilyen nincs. Ilyen egyszerűen nincs. De nem borzadtam el, nem botránkoztam meg, és komolyabban el sem gondolkodtatott. Az írónő semmit sem bíz a véletlenre (és a fantáziánkra), mindent letisztáz, azt is, ami nem is nagyon érdekelne. Így a kérdésekre már azelőtt választ kapunk, mielőtt egyáltalán felmerülnének.

Hiszek benne, hogy néhányan kiprovokálják, hogy bizonyos dolgok megtörténjenek velük. Úgyhogy a főhősnőt sem tartom áldozatnak, és egy csöppet sem tudom sajnálni.

A könyv mindenesetre jó volt, nem egy irodalmi mestermű, de jól meg van írva, rendkívül olvasmányos. Nem egy Lolita, de nem rossz, na.

A kicsi lány manapság biciklivel jár suliba. Ezzel nem csupán a lelkiismeretem nyugtatom meg, hanem még rekordsebesség alatt be is érek, ami tök jó. Néhány észrevétel a dologgal kapcsolatban:

1. Gyűlölöm az autósokat. Ne rajtam bizonyítsák be, hogy vannak akkora janik, hogy le tudnak előzni egy szerencsétlen kerékpárost. És akkor még nem is beszéltem az elsőbbség, mint olyan megadásáról, ugyanis döbbenet, de van jogsim, és tudom, mikor járna nekem. Én lefékezek egy jobbkezes utca előtt, és nem csak azért, mert ha összeütközünk, tagadhatatlanul én húzom a rövidebbet.

2. Gyűlölöm a gyalogosokat. Beszédelegnek a bicikliútra, ami az ENYÉM, vagy gyűlölködve néznek rám, ha igénybe merem venni a járdát, és inkább nem kockáztatom az életemet az autók között.
Szó ne érje a ház elejét, vannak kivételek, és nekik annál jobban örülök. És mindig mosolyogva megköszönöm, nehogy gyalogosblogban olvassam, micsoda bunkók a biciklisek.

3. A magyar bicikliutak katasztrofálisak. Hol vannak, hol nincsenek, háromszor keresztezik az autóutat, és nincsenek megfelelően elkerítve.

Mindezen nyafogások mellett hihetetlenül jó érzés, amikor a szél simogatja az arcomat, süt a nap, része vagyok az utcának, egy gyalogos szabadságával közlekedem, de többszörös sebességgel haladok. Azt hiszem, erre rászoktam, és ugyan biciklizés közben nem lehet olvasni meg zenét hallgatni, tagadhatatlanul csúcs dolog.

Noszóval.

Elvileg mostanság három hónapja tart a hajnövesztési mizéria, úgyhogy itt az ideje egy negyedéves összefoglalónak az eredményeimről.

Mivel a célom a festett rész lenövesztése, és napra pontosan tudom az utolsó festés idejét, egész könnyedén nyomon tudom követni a hajam növekedését egy tükör és egy vonalzó segítségével (bár többnyire Nagygonosz és egy tükör segítségét veszem igénybe).

Hogy mit is csinálok? Három hónapja minden reggel 3 db sörélesztő + B vitamin + DMes hajvitamin, sok gyümölcs és viszonylag változatos étkezés. Hajmosás után Herba Vita hajszesz következik (sampon helyett egy ideig szappannal próbálkoztam, de túl sprőd lett az eredmény; azóta sima Swiss O Par sampont használok), és reggel és este gyors fejbőrmasszázs.

Eredmény? Három hónap alatt valamivel több, mint 5 centi. Én rendkívül bizakodó vagyok, szóval bízom benne, hogy tudom tartani ezt a tendenciát (esetleg még inkább belehúzunk), és fél év múlva el is felejthetem, hogy valaha vörös voltam.

Apró betűs jegyzet: hála a belső támadásnak, nem csak a hajam nő gyorsabban, hanem MINDEN MÁS szőrszerűség is. Ez teljes mértékben érthető, mégis enyhén csalódottan veszem tudomásul a kétszer gyakoribb szőrtelenítési tortúrát. De hát, valamit, valamiért.